DECODE Díjak 2022

„Az a jó a DECODE-ban, hogy nincs egyértelmű receptje a jó alkotásnak...” Kiosztották a 2022-es DECODE Díjakat.

A 2,1 millió forint összdíjazású DECODE Díjat november 16-án ötödik alkalommal, új helyszínen, az Irányi Palotában adtuk át. A szakmai zsűri 64 pályamunkából választotta ki a kiállítókat és a díjazottokat. A kategóriánként átadott Fődíjak mellett az ’Ígéretes projekt’ díjak is átadásra kerültek. A ’Spotlight’ díjat a zsűri idén is a társadalmi szerepvállalásban kiemelkedő pályamunkának ítélte. A Fődíj mellé Zalavári Fruzsina egyedi tervezésű díjtárgya is társult.

A beérkező munkákat Bordás Péter építész, a BORD Építész Stúdió és a DECODE Kortárs Építészeti és Művészeti Alapítvány alapítója és a zsűri elnöke, Szabó Levente DLA, Ybl-, Pro Architectura és Príma-díjas építész, a BME Építészmérnöki Kar, Középülettervezési Tanszék, tanszékvezető egyetemi tanára, Dr. Anthony Gall Phd, Ybl- és Pro Architectura díjas építész, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kar egyetemi tanára és dékánja, Golda János, Ybl- és Pro Architectura- és Príma-díjas építész, Kálmán Borbála, művészettörténész, a Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum kurátora, Etentuk Inemesit, kulturális menedzser, az Artlocator Magazin alapítója, Dr. Kukla Krisztián, az Art Quarter Budapest (aqb) művészeti vezetője bírálták.

A DECODE 2022 Fődíjas projektje Építészet kategóriában

pre / MANÍR
Alkotók: Szaszák Lili – Bors Luca

Alkotói statement:

< manír: jellegzetes, egyéni modor; valamely művész műveinek sajátossá vált vonásai; különösség, furcsaság >

Első találkozásunk Eger városával vegyes érzelmeket váltott ki belőlünk. Egyfelől mindenki fejében él egy, a könyvekből, filmekből, közbeszédből jól ismert történelmi, nagy múltú és értékekkel rendelkező hely. Másfelől pedig most huszonévesen meglepődve konstatáltuk, hogy az utcákon sétálgatva egy urizáló és néhol felszínes értékeket képviselő közeg terjeszkedik. A korosztályunk és a nagyzást mellőző közösség nem igazán talál magának helyet, ahol szórakozhatna, kulturálódhatná, és kreatív inspirációit kiélhetné szabad keretek között. Óvatosan kezdtünk neki a tervezésnek, de emellett egészen határozott gondolataink vannak. Betonból építkeztünk, amit egy érdes felületképzéssel hívogatóvá tettünk a laikusok számára, ezáltal is érintésre, az anyag megtapintására késztetve őket. Az utcai homlokzat egy helyen enged belátást a belsőbe, egy üvegtégla falon keresztül, mely csak tovább csigázza az érdeklődő figyelmét. Míg az üvegtégla nem enged teljes belátást, inkább csak elmosódó alakokat, fényeket láttat, a járókelőt egyre fokozza a kíváncsiság…akit elkapott a vágy, egy zugutcán keresztül érkezik meg a belső világba. Belépve egy más világ tárul a nézelődő szeme elé. Egy “búvóhely”, ahol meglepően pezsgő élettel találhatja szemben magát a kíváncsiskodó. Az épület vertikálisan tagolt, a földszinti kocsma és közösségi hely, mint az ember materiális szükségleteit kielégítő elfoglaltságok színtere. A lépcsőn, vagyis egyfajta szűrőn felérve, az emeleten elhelyezkedő műtermek csendes világába kerül a kíváncsiskodó. Az itt lévő légkör szöges ellentéte a buja földszinti életnek, ezen a helyen az ember szellemi és lelki világát tudja táplálni, alkotó vágyait kiélni, fölösleges kötöttségek vagy akár társadalmi nyomás nélkül. Egy héjat képeztünk az utcai zárt homlokzattal, mely nyílt tereket ölel körbe. A benti világ így egyfajta vászonként funkcionál, őszinte kreativitásnak ad helyet. Itt lehet festékes a fal… mert a használói teszik igazán különlegessé.

Szabó Levente DLA, Ybl-, Pro Architectura és Príma-díjas építész, a BME Építészmérnöki Kar, Középülettervezési Tanszék, tanszékvezető egyetemi tanárának méltatása:

„Luca és Lili egyetemi tervükben egy különös alakú és helyzetű egri saroktelekre elgondolt, a városban tapasztaltak alapján hiányként érzékelt közösségi épületet fogalmaztak meg. Céljuk két, egymás feletti, eltérő karakterű téri helyzet megfogalmazása volt: a földszinten az oldott hangulatú együttlétet lehetővé tevő kocsma, az emeleten pedig az alkotás tereként definiált műterem. Amilyen rejtett a kapcsolata a lenti térnek az utcával, olyan szűk a feljutás lehetősége a tetőtérbe – ezek az átmenetek egyben szűrők is a publikus utca és a félpublikus földszint, valamint a földszint és az emelet között. Mindez egy érzékeny építészeti elgondolás, de a pályázati fődíjat mégsem emiatt kapták meg. A kisfilm építészeti munkájuk különleges és egyedi interpretációja: egyszerre képes a tervükbe kódolt dramaturgiát érthetővé, és az elképzelt terek atmoszféráját átélhetővé tenni. Míg pályaművük az épület bejárását annak alig néhány vonallal megrajzolt téri környezetén keresztül ábrázolja, addig az atmoszférát a terekben folyó élet: látvány, zajok, hangok elevenítik meg. Bravúros a két tér statikus szeletében visszafelé lejátszott filmetűdök egymásutánja lent és fent: előbb érzékeljük a helyek színességét, a kreatív és önfeledt jelenlétet, a használati gazdagságot biztosító karaktert, majd fokozatosan csupaszodik le mindezek eltűnésével néhány vonalra azok téri közege, válik láthatóvá az építészet maga. Az építészeté, amelynek értelme végül is mindig az, aminek és ahogy a keretét alkotja.”

A DECODE 2022 Fődíjas projektje Vizuális és alkalmazott művészet kategóriában

Postamúzeum x Poste Musée Loudéac
Alkotó: Juhász Nóra

Alkotói statement:

Alapítottam egy Postamúzeumot. Loudéacban, egy bretagne-i kisvárosban, Nantes-tól nem messze. A Rue de Pontivy 17-es száma alatt működik, úgy tizenöt éve. A büszke bretagne-i postai dolgozók alapították a híres breton postás tevékenység és kultúra megőrzésére, továbbörökítésére. Kis múzeum, nem kíván versenyre szállni a Francia Nemzeti Posta, a La Poste múzeumával; idővel azonban a loudéaciak és a környékbeli bélyeggyűjtők annyira megszerették a Múzeumot, hogy terjeszkedni kezdett. Igazgatója, Denise Barthelemy, a múzeum egyik alapítója és ügyvezető igazgatója mostanra egy kisebb csapattal dolgozik, akik között volt postás éppúgy akad, mint fiatal feltörekvő kurátor. Rá lehet keresni, a Google is igazolja létezését. A Poste Musée Loudéac most egy izgalmas nemzetközi együttműködés elindítását tűzte ki céljául. Emailben keresi meg Marie Lejeune, a Poste Musée Loudéac kommunikációs vezetője a budapesti Postamúzeumot, és a két intézmény között levelezés kezdődik. A Poste Musée nem befejezett mű; a levélkapcsolat él, ahogy az intézmény is.

Dr. Kukla Krisztián, az Art Quarter Budapest (aqb) művészeti vezetőjének dicsérete:

„Juhász Nóra pályázatának méltatójaként először arra gondoltam, hogy fiktív levelet kellene írnom, vagy éppenséggel kibontani a „de ki viszi a postásnak a levelet?” paradox kérdéskörét, mégis azon kaptam magam, hogy postamúzeumokat nézegetek az interneten, ráadásul alaposan megfigyelem a különféle honlapokat, akárcsak egykor a félig-meddig kötelező iskolai bélyeggyűjtő szakkörökön a postai pecséteket. Juhász Nóra összetett műve úgy tűnik, hogy egyszerű ötleten alapul, hiszen egy módszeresen felépített becsapás történetét követhetjük, amely mégis empatikus marad, és gazdag belátásokat nyújt. Létrehozni egy csupán virtuális, azaz fake postamúzeumot, majd levelet írni a nevében: ez még csak fél siker lenne, ám a levélre végül válasz érkezik, azaz beteljesül a performatív gesztus, ha tetszik, legitimmé válik a nemlétező intézmény. Ráadásul pedig az egész projekt nem más, mint a becsapott intézmény pályázati kiírására beküldött mű. A mű, amely könnyed és aprólékos bejárása a művészet reális és virtuális tájékainak, videója pedig játékosan tájékoztat. Mindezzel Juhász Nóra parádésan bizonyítja azt a tételt, hogy a kommunikációt valójában a zavar, a konfúzió felől lehet a legjobban megérteni. Munkája egyszerre nagyon komoly és igencsak szórakoztató intézménykritika, valamint virtuóz tisztelgés a mail-art előtt.”

A DECODE 2022 Ígéretes projekt díjban részesült alkotása Építészet kategóriában

MICROHOME
Alkotó: Kapui Kevin

Alkotói statement:

A Microhome elnevezésű munkámban egy alkotói utazásra indultam, amely egy egészen új dimenziót nyitott meg előttem. A világon végigsöprő pandémia kéthetes szigorú házi karanténra kényszerített engem, miközben a Metropolitan Egyetemen mester éveimet töltöttem. Ekkor találkoztam egy nemzetközi pályázat felhívásával, amelyben fiatal tervezők jelentkezését várták egy innovatív, 25 m2 alapterületű kis ház tervezésére. A saját szobám alapterülete megegyezik a pályázatban meghirdetett alapterülettel, ezért kísérletként tekintettem az ott töltött időre. Hamarosan egyéni univerzumom minden kis szegletét megismertem. Gaston Bachelard a házat a lélekelemzés eszközeként tekinti: “Lelkünk lakás. És ha házakra és szobákra emlékezünk, azzal megtanulunk önmagunkban lakni. Láthatjuk, hogy a képek kétirányúak: bennünk vannak és mi bennük.”

Az érzékeim tompulása és a bezártság kettőssége mellett meg kellett küzdenem a félelemmel, szorongással és a klausztrofóbiával. Napjaim fontos szakasza a naplemente volt, ekkor éreztem, hogy a kinti végtelen világ és az én belső végtelen univerzumom egyesül. Minduntalan betüremkedik az életembe és egy új kaput nyit előttem. Tapasztalataimat összevetve Antoine de Saint- Exupéry A kis herceg regényével, társra találtam. Mintha kis herceg engem is meglátogatott volna a saját bolygómon. A könyvben szereplő bolygók lakói saját képükre formálták a világukat, amelyet végtelennek látnak.

“Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életed. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. …
-Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét…
-De ahhoz várni kell…
-Várni? Mit?
-Hát hogy lemenjen a nap. …
-Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! – mondtad. … Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet.”

A konklúziója ennek a teljes beburkolódzásnak az lett, hogy azt éreztem „ki szeretném fordítani a teret a 4 sarkából”. Ez a mondat határozta meg a tervezési programomat is a továbbiakban. Az épület formakutatása kapcsán kezdtem el vizsgálódni, miként lehetne egy nem szokványos teret kialakítani, amelyben a személyes élettér úgy viselkedik, mint egy második bőrréteg. Miként lehet ezt a vertikális síkot anyagtalanítani és a kintet a bentre vonatkoztatni, eltűntetni a belső bezártságot. A dupla réteg, ami szűrőként is funkcionál, az intimszféráért felelős, továbbá szabályozza a fényt, a bejutó szmogot és elektroszmogot. A filter erőssége a réteg struktúrájának vastagságától, sűrűségétől, dőlésszögétől függ. Mint a tüdő hörgői úgy nyílnak és zárulnak a külső réteg pórusai. A végeredmény egy leszűkített lakóegység lett, amely a tér minden irányában tud kapcsolódni egymáshoz. A lakótér járófelülete meg van emelve, ezért a kapszulák aljában a gépészet, és tárolás játszik szerepet. A szint eltolásával alakulnak ki járósíkok, ülő felületek, és fekvésre alkalmas egyenes területek. Ezt veszi tehát körül a külső szűrő, amely bevonja a holttereket is az élettérbe.

Anthony Gall Phd, Ybl- és Pro Architectura díjas építész, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kar Építészmérnöki Intézet egyetemi tanárának és dékánjának méltatása:

„Hamar felejtünk, mennyire meghatározóan – napjainkat formálóan – vett minket körül a zártság.  A végtelenség csak a képzeletben élt, a valóság a pandémia idején térben véges, csak a végtelen magányos percek súlya hagyott nyomott életünkön.  Egy ilyen helyzetből való kivágyakozásként indult a Microhome c. munka, pragmatikusan játszva a korlátozott minimális életterek sokszorosító lehetőségével.  A lüktető zene és impulzusokból álló kollázs-szerűen összeállított képi világ aláhúzza az alkotójának hangulatát, egészen átérezhető, ahogy próbál kimászni a bezártságból egy másik dimenzióba.  Hogy milyen dimenzió az – talán az enyhén szürreális futball stadion térhódítása önmagáért beszél….”

A DECODE 2022 Ígéretes projekt díjban részesült alkotása Építészet kategóriában

Dunaújvárosi strandkönyvtár
Alkotók: Csanády Anna Dorottya, Varga Liza

Alkotói statement:

2021 őszén a dunaújvárosi József Attila könyvtár a DANUrB programon keresztül egy kéréssel fordult a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatói felé. A dunaújvárosi szabadstrandra szerettek volna egy strandkönyvtárat, amivel népszerűsíthetik az olvasást, valamint vonzóbbá és otthonosabbá tehetik a helyet.  A feladat nem tűnt bonyolultnak, egy viszonylag egyszerű szerkezeti struktúrát kellett kitalálnunk, szem előtt tartva, hogy a standkönyvtár akár meg is épülhet. A tervezés alatt igyekeztünk a korábbi építőtáboros gyakorlatainkból kiindulni, és egy olyan rendszert kialakítani, ami ha megépül, akkor akármilyen szaktudás nélkül könnyen össze és szétszerelhető, valamint szállítható. A bútorokat Archicadben terveztük meg, digitálisan felépítettük és ahogyan szokás, igyekeztünk belőle minél jobb látványterveket készíteni. Szerencsére a dunaújvárosiaknak és a DANUrB programnak is tetszett a terv, így 2022 nyarán lehetőséget kaptunk arra, hogy az Építész Szakkollégium nyári táborában megépíthessük a bútorokat a valóságban is.

Na itt kezdődtek a bonyodalmak. Építészhallgatókként viszonylag kevésszer adódik rá alkalmunk, hogy amit elképzelünk és kitalálunk, azt a virtuális tereken túl is felépíthessük. Amíg a számítógépen mindent egy mozdulat felemelni és odébb tenni, addig a valóságban ez nagyon kemény munka és sokszor komoly csapatmunkát igényel. Megrajzolni egy kötelet, össze sem hasonlítható azzal az energiabefektetéssel, míg bejárja az ember a fél világot, hogy találjon egy 12 m hosszú hevedert, ami átéri az építményt. Arról nem is beszélve, hogy hat racsnis hevedert cipelni IKEA-s zacskókban a vállunkon, messze nem olyan egyszerű, mint ahogy azt elsőre képzeltük. Az építményeket az egyszerű szerelhetőség miatt úgy találtuk ki, hogy ne kelljen csavarozni őket, hanem csak egymásba lehessen csúsztatni az elemeket, és azokat két-két racsnis hevederrel összetartani. Ez a modellen elég egyszerűnek tűnt, mégis a lapokon ejtett kivágatok okozták a legnagyobb fejtörést nekünk, hogy a valóságban mekkorára kell azokat hagyni. Mindenki, akit csak megkérdeztünk, azt mondta, hogy a lyukaknak pontosan akkorának kell lenni, mint a bele illő darabnak ahhoz, hogy a szerkezet ne mozogjon és a rétegelt lemezek így könnyedén egymásba fognak csúszni. Persze ez nem így lett, úgyhogy egy teljes napig csiszoltuk a lyukakat és még így is akadtak nehézségek az összeszerelésekor. A legvégén megtapasztalhattuk milyen, amikor a helyiek használatba veszik és belakják az építményeket. Lehet, hogy nem pont úgy rendezték be vagy olyan plakátokkal díszítették ki, mint amilyeneket mi elsőre elképzeltünk, de ez is része ennek a tapasztalásnak. Végül pedig nagyon jó élmény volt látni, hogy örömmel használják őket és hálásak érte.

Videónkkal azt szerettük volna érzékeltetni, hogy mennyire más valamit a számítógépen megtervezni és felépíteni, mint a valóságban, amit hallgatóként igen kevésszer tapasztalhatunk meg, pedig nagyon fontos része a szakmának. Az ember nem is gondolná mennyi munka és emberi erőforrás szükséges akár csak három strandbútor megépítéséhez is.

Golda János, Ybl- és Pro Architectura- és Príma-díjas építész elismerése:

„A tervek nem mindig akarnak megvalósulni, az egyetemi tervek pedig különösen nem. Általában jóval később szembesülünk csak döbbenten az anyagok, a szerkezetek, a csomópontok, a felületek durva valóságával. Hogy a létrehozáshoz mindent föl kell emelni, mindent a helyére kell tenni, össze kell illeszteni és rögzíteni. Ezért izgalmas Csanády Anna és Varga Liza konstruálásról, összerakásról, közös erőfeszítésről szóló története.

A Dunához kapcsolódó nagy nemzetközi program részeként a műegyetemi Építész Szakkollégium csapata vállalta föl, találta ki és csinálta végig ezt a projektet a KÉK segítségével.

Próbálom elképzelni a dunaújvárosi szabadstrandot a tűző napon heverő emberekkel és hozzá a szabadtéri könyvtárat. A filmben felvillan a folyópart, a ligetes strandföveny, háttérben parkoló autók, sportpályák. Aztán a gyors próba-összeépítés után a helyszínen fürdőruhás emberek könyvet választanak a lazán elhelyezett konténer-könyvespolcokról, a gyerekek pedig lelkesen rajzolnak a rétegelt lemezekből hevederekkel merevített konténer-munkapulton.

Lapra szerelhető, személyautóban egyszerűen szállítható, nyári építőtáborban különösebb szaktudás nélkül is könnyen összerakható térbeli bútorcsaládot találtak ki. Mondhatnánk, hogy nem nagy dolog, a közös megcsinálás mégis azzá teszi. Mert a virtuális térben forgó 3D-s látvány könnyedsége után a valóság minden apró részlete erőfeszítést és intenzív figyelmet igényelt. Ezzel szembesültünk és ezt értékeltük a „Dunaújvárosi strandkönyvtár” című munkában.”

A DECODE 2022 Ígéretes projekt díjban részesült alkotása Vizuális és alkalmazott művészet kategóriában

Welcome Home
Alkotó: Lázár Kristóf

Alkotói statement:

A Welcome Home című videó a virtuális világban való otthonosság ambivalenciájával foglalkozik. Egy olyan helyet jelenít meg, amelyen az emberek áthaladnak, de nem élnek benne. Az ilyen jellegű terekről ugyanis az agyunkban nincs időnk mentális modelleket alkotni, mert abban a pillanatban jelentéktelennek tűnnek, pedig szükségesek célállomásaink eléréséhez. Ezért éppen annyi információ rögzül, hogy minden hasonló hely ismerős benyomást kelt, hiába nem voltunk abban a konkrét térben. Még akkor is otthonosnak érezhetjük, ha ilyen nyilvánvalóan mesterséges és idegen.

A videó alapját egy egyszerű 3D animáció képezi, aminek képkockái egy mesterséges intelligencián keresztül lettek átszűrve. Ennek a működése megerősíti a tér élményének bizonytalanságát, mivel első ránézésre ismerős, részleteiben viszont homályos és megfoghatatlan.

A program egy szegmentált vázlatot egy képadatbázis alapján fotószerű látvánnyá alakít. Az előkép palettáján minden szín egy pontosan meghatározott színkódot jelöl, amihez egy anyagszerűség társul. Ezt aztán a mesterséges intelligencia belevetíti az adott formájú foltba, annak alakját, környezetét és egyéb tényezőket figyelembe véve, így létrehozva egy ideálisan realisztikus látványt.

Lényegében olyan, mint amikor az ember rajzfilmet néz, ahogy egy bizonyos formájú és színű foltot fel tud fogni hegynek, tónak vagy akár személynek. A különbség az, hogy míg a rajzfilm és az ember között indexszerű kapcsolat áll fenn a természetet idéző szín formájában, addig az oldal kezelőfelülete és a mesterséges intelligencia között egy kód közvetíti az információt.

Ez a működés az észlelést modellezi le. A technológia nyomon követhetővé teszi a fenomenológiai problémát, mely szerint a látszat nem maga a valóság, míg a jelenség valóságos dolog, és a képzeteimet hasonlóan projektálom a realitás kulisszái között.

A videó az Art Quarter Budapest kiállítóterében került bemutatásra az Enter the Funky Jungle című kiállítás keretén belül. A perspektívikus torzítás beállításával három falra kivetítve 180 fokos látómezőt fedett le, így a befogadó része lehetett az eltévedésbe való berendezkedésnek. A loopolt videó kameramozgása a képernyőkímélő alapélményét dolgozza fel. Sajátos időbeliségét tekintve nem lineáris, hanem körkörös, nem vezet valahova vagy ír le egy utat, hanem önmagában forog: a “még nem” örök pillanatában. Ezt az átmenetiségben rekedt küszöb-állapotot írja le a Welcome Home cím, mint egy beteljesületlen megérkezést.

Kálmán Borbála, művészettörténész, a Ludwig Múzeum kurátorának méltatása:

„A narrátor Lázár Kristóf videójában nem valós: egy mesterséges intelligencia segítségével hanggá alakított szöveget hallunk. A pályamű a “Welcome Home” / “Üdvözlégy itthon” című 2021-es videómunkára épül, amelyben Lázár egy 3D animációra alkalmazott virtuális, szintén nem-létező térbe helyezi a nézőt, azt a fals érzetet keltve számára, hogy szabadon mozogva járhatja be a művész teremtette teret. Hamar kiderül: a folyosók nem vezetnek sehová. Nehéz megmondani, mikor tudatosul a klausztrofób érzés, hogy illúzió azt gondolni: átjutunk az ajtón. Lassan beáll a körkörös mozgás állandósuló állapota. Egy vég nélküli, rögzülni látszó állapot, mely az elmosódó, otthonosan kirajzolódó, de a vibráló terek miatt mégis az ideiglenesség érzetével tölt el minket. Ez a feszültség világít rá a 2020-ban festő szakon végzett Lázár művének a jelen kondícióra is sokrétűen reflektáló megközelítésére. A mesterségesen előidézett, megfelelően “ideálisan realisztikus látvány” megkomponálása felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is szeretnénk látni a virtuális téren keresztül, mit várunk el tőle, mivel nyújt többet az illúziónál? Hiszen Lázár állítása szerint festőként a látványt képezi le, a világot illúzióként éli meg: virtuális tere nem mutat valós kiutat, annak ellenére, hogy szabadon alakítható, és tökéletesen alkalmas az érzékek becsapására. A hiányt a megérkezés lehetőségének; a valahová eljutás vágyának megvonása adja, amely pedig elemi része az emberi fejlődésnek, a művészi kibontakozásnak. A pályamű remek dekódolása elsősorban a technikai kérdéseket helyezi előtérbe, ugyanakkor elgondolkodtató metafora azon kihívásokra, amelyek aktuálisan borzolják a képzőművészeti szcéna valós és virtuális mivoltát.”

A DECODE 2022 Ígéretes projekt díjban részesült alkotása Vizuális és alkalmazott művészet kategóriában

FEED THE DRONES
Alkotók: Kovács Máté – Takács Ádám

Alkotói statement:

A ’FEED THE DRONES’ egy a ’Harmadik fél’ című kiállításhoz kapcsolódó videó-projekt, mely annak fókuszába helyezett jelenségeket és helyzeteket (úgy mint a jelenlét, megtapasztalás és bevonás lehetőségei) kommentálja, vizsgálja és bontja ki, összefüggéseit kiterjesztve a folytatás irányában.

A kiállítás egy sajátos szituáció eredménye volt. Alaphelyzete az együttműködés, mely a két művész gondolkodásán, módszerein, érdeklődésén és az művészetelméleti referenciák közös pontjain alapszik.

Az alapfelvetésre rakódik rá a kiállítás időpontja körüli események és körülmények kontextusa. 2020-21 eseményei köztudottan átírták a dolgok megszokott működését. Bizonyos megoldásokat és lehetőségeket – bizonytalan időre – bezárt, egyúttal utat nyitva más jelenségek előtt. Kiállításokat tartani és nézni egy új élményt jelentett, melynek az ezt az időszakot megelőző Instagram-kultúra és az internet már megágyazott – kapcsolódva az információs társadalom működésének évtizedek óta történő fejlődéséhez és az általa létrehozott képi fordulathoz. Két tapasztalat – egy kiállítást személyesen megnézni és a látni egy felületen (annak gyakran egyoldalú, bizonyos formákon és szabályokon átszűrt, tökéletesített változatát – összefolyni látszik (helyesebben: mindkettő egyre kielégítőbb válaszként tud szolgálni arra a kérdésre, láttam-e a kérdéses dolgot).

A Harmadik fél alapvetően egy erre adott reakció volt, kérdésfeltevések és kiemelések összessége a kijelentés súlyossága nélkül (amely szintén nem az akkor aktuális helyzet sajátossága). A térben egy a két művész által közösen létrehozott objektegyüttesekből álló installációt láthattunk. Ezek a hétköznapi tárgyakból és plexi-képekből álló bricolage-ok az installáció természetéből adódóan sajátos – némi antropomorfózissal élve – kapcsolatokat hoznak létre. Mint aktorok, tetszőlegesen és játékosan jeleneteket és viszony rendszereket alkotnak egymással, ezeken keresztül definiálják magukat vagy tűnődnek a saját betöltött szerepükön. Ezt a belső működést fedi fel és hozza mozgásba a néző.

A videón egy drón járja be a kiállítás terét. Egy lebegő szem, egy – metaforikusan – testetlen „személy”, egy szimulált, általános néző. Ide oda cikázik, megáll, elidőzik – megnéz, tűnődik, asszociál és értelmez – úgy tesz, mint ahogy egy emberi test, szem és tudat is tenne. A helyzetet elgondolva valamennyire cinikusan és elidegenítően hat, ugyanis hordoz egy bizonyos ambivalenciát és valami helytelenséget.

Mit látok? Ki látja helyettem? Azt látom, amit én akarok, azt gondolom, amit én gondolnék? Ez a személyesség mércéjével mérve sekélyes tapasztalat nyitja meg az utat a mélyebb kontemplációra, mind a kiálltás, mint a videó és az ezek által együttesen alkotott szituáció és metaforarendszer, kérdésfeltevéseik tágabb kontextusával kapcsolatban is.

Etentuk Inemesit, az Artlocator applikáció és az Artlocator Magazin alapítójának méltató szövege:

„Az utóbbi évtizedekben a digitális technológia kétségkívül nagy hatással volt a képzőművészetre. Nagyon sok lehetőséget nyitott meg a művészek számára, és kibővítette azokat a különböző technikai eszközöket, amelyekkel a művészek ma már számtalan módon tudják formába önteni az alkotásaikat, legyenek azok lézer vágott színes plexi formák vagy akár a kiterjesztett valóság tereiben létrejövő digitális munkák. Az online jelenlét pedig megnövelte a hozzáférhetőséget. A képek, előadások, szavak és gondolatok globális szintű megosztása még soha nem volt ilyen egyszerű, amely gyökeresen megváltoztatta a művészi szcéna működését, hiszen megváltoztak a közönség elvárásai és nagyobb nyomást gyakorolt a művészeti szervezetekre is, hogy aktívan részt vegyenek a közösségi médiában. Az elmúlt évek turbulens változásai azonban egyre többször kényszerítettek bennünket a virtuális kommunikációs platformokra, ahol a túlzott használattal járó fáradtság vagy kiégés azaz a Zoom fatigue miatt a digitális világ egy kicsit olyanná változott, mintha kompakt fénycsövek halványan derengő fénye alatt szemlélnénk a világot. A színek és a formák elvesztették élénkségüket és egyre nehezebbé vált dekódolnunk az érzelmeket.

Kovács Máté és Takács Ádám művészpáros pályamunkája is egy sajátos szituáció eredménye. Arra, az alaphelyzetre, amely a két művész gondolkodásán, módszerein, érdeklődésén és a művészetelméleti referenciák közös pontjain alapszik, 2020-21 eseményei ránehezedtek és alapjaiban változtatták meg a kiállító terekbe látogatók percepcióját. A ’FEED THE DRONES’ egy a ’Harmadik fél’ című kiállításhoz kapcsolódó videó-projekt, amelyben Kovács és Takács azt vizsgálja, hogy a jelenlét és megtapasztalás illetve bevonódás miként lehetséges a megváltozott világunkban. A kiállítótérben egy a két művész által közösen létrehozott objekt együttesekből álló installációt láthattunk. Hétköznapi tárgyakból és plexi-képekből épített bricolage-ok amelyek játékos jeleneteket és viszonyrendszereket alkotnak egymással. Az installatív térben megjelenik egy drón és akkurátusan járja körbe a galéria zárt tereit. A pandémia miatt a zárva tartó kiállítást csupán a drón lencséjén át láthatjuk. A robotgép aprócska lebegő szemként repdes körbe-körbe a white cube térben és zümmögve közvetíti nekünk a képeket. Amit látunk azt mi magunk látjuk vagy ”valaki” látja helyettem? Vajon azt látjuk, amit mi akarunk látni? A kérdésfeltevések utat nyitnak a mélyebb kontemplációs gyakorlatoknak, mivel a drón kétségkívül úgy tesz, mintha emberi test, szem és tudat lenne. A pandémia utáni világ a személyes percepció határainak elmosódását hozta el nekünk, legyen szó akár társas kapcsolatokról vagy munkavégzésről úgy a művészet befogadásának a helyszínei is átrendeződtek.”

A DECODE 2022 Spotlight díjban részesült alkotása

Lehetőségek tere – Práter 63
Alkotók: Árva Judit és Horváth-Farkas Zsófia

Alkotói statement:

2020-ban kopogott be a 8. kerület, Práter utca 63. alatti DEKON Építészirodába a tranzit.hu-tól Árva Judit és Hegyi Dóra, hogy a szomszédos üres térben szeretnék megvalósítani a LEHETŐSÉGEK TERE – PRÁTER 63 névre keresztelt projektjüket. A Lehetőségek tere egy kulturális – oktatási program és közösségi tér, ami fiataloknak és fiatal felnőtteknek nyújt lehetőséget képzések és projektek formájában a kritikai gondolkodás és párbeszéd közös gyakorlására, találkozásra, élményalapú tanulásra és alkotásra. A kiválasztott helyiséget az Önkormányzattól vették bérbe, kimondottan rossz állapotban, viszont a lokáció, a tér méretei és az utcakapcsolat miatt sok potenciállal. Az önerőből megkezdett felújítás hamar elakadt: költségvetési, térkihasználási és szerkezeti aggályok egyaránt felmerültek, amikre már építész szakértői választ kerestek. A DEKON-tól Horváth-Farkas Zsófi az első közös megbeszélések után azzal a javaslattal állt elő, hogy félretéve a kiállítótereknél gyakori „white cube” esztétikai elvárásokat, visszabontással, egyszerűsítéssel és a szükséges minimális beavatkozások megtételével folytassák; egy „nyers esztétikájú”, de a környék hangulatához illő teret alakítsanak ki, ami elsőre talán befejezetlennek hat, valójában magában rejti a folyamatos változás és a közös(ségi) befejezés lehetőségét. Így a falakat – ahol lehetett – letisztították, felfedve és felvállalva a több, mint 100 éves téglamintát, annak minden hibájával és szépségével együtt. A galériát lecsupaszítás után alulról akusztikai panelekkel, fentről padlószőnyeggel látták el, hogy a tér különböző részeiben akár párhuzamosan több projekt is helyet kaphasson. A kisszoba szerkezetileg hiányos és veszélyes álmennyezetét kibontották, így a nagy belmagasságú tér falai mentén még több tárolóhely jött létre, helyt adva a tranzit.hu szakkönyvtárának és az irodának. A mosdókat a meglévő kis helyiségeket bővítve, két szinten alakították ki, a falakat pedig mennyezeti csempézés helyett a Lehetőségek tere arculati színeire kevert olajfestékkel festették le, biztosítva a tisztíthatóságot. A meglévő lépcső új korlátjának kialakítására a kezdetektől közösségi projektként tekintettek, amelyhez kapcsolódó workshop nemrégiben kezdődött. A tér tehát a fenti gondolatok mentén formálódott és formálódik a mai napig. Bár teljesen kész talán sosem lesz (ez nem is cél), de a lecsupaszítással minden olyan „csontváz” előkerült, ami a későbbi használatot korlátozná. Így az eddigi tapasztalatok alapján a Lehetőségek tere sikerrel látja el inspiratív közösségteremtő feladatát. ­­

Bordás Péter, a BORD Építész Stúdió alapító tulajdonosának és a DECODE zsűri elnökének méltatása:

„Amikor a megszokott mozdulatsorok rutinja lefoglalja agyunk azon területeit melyek korlátokkal, racionalitással szabnak gátat a kreativitásnak, azokban a pillanatokban születnek az alkotások alapgondolatai.

A Lehetőségek Tere észrevétlenül bújik meg mindennapi közegünkben az utcán. Egy olyan tér, ami nem akar a gondolat útjába állni, fesztelen, játékos egyszerűséggel van jelen. Nem több, nem harsányabb, mint ami a megérkezéskor az utca világából bennünk ragad. A megfelelő tér a megosztottság nélküli közös gondolkodásra, tanulásra, alkotásra.

A DECODE Spotlight díj célja támogatni, és felhívni a figyelmet azokra a kezdeményezésekre, alkotásokra, melyek a közösség fejlődését szolgálják. A Lehetőségek Tere, valódi alkotó és közösségteremtő tér, ami a 2022-es DECODE Spotlight díját kiérdemelte.”

A DECODE 2022 Shortlist projektjei Építészet kategóriában

Pakli – Baranyai Kata, Varga Boglárka és Veres Zsuzsanna

Egy egyetemi projekt (meg nem) születése – Csata Péter, Papp László Róbert, Szabó Barnabás

A DECODE 2022 Shortlist projektjei Vizuális és alkalmazott művészet kategóriában

Afterlife – Pataki Luca

Live, Love, Laugh – Puskás Marcell