HAJLÉK – a DECODE pályázat építészeti Fődíjban részesült alkotása, Alkotó: Fehér Anna Ditta
26 éves vagyok, a felnőtté válás egyik utolsó lépcsőfokán. Rajzolom a házat, a házunkat, az otthont. Korábban volt a családi fészek, 5 budapesti albérlet, barátok kanapéja, az egyetem B306-os tanterme, India és egy 60 literes hátizsák… Hol van hát lakásom?
„Hol van lakása a tündérnek, a lepkének?
Hol van lakása az embernek?
Bárhol lehet lakása, mégsem találja otthonát.
Merre menjek hát ezután?”
(Szemző Tibor: Az élet vendége)
Világok, helyek, terek, tárgyak, emberek, emlékek vesznek körül. Folyamatos kölcsönhatásuk meghatározza a személyiséget, amely ennek megfelelően alakít ki magának életteret. Ahogy változik körülöttem a világ, úgy változom én is. Mi voltam tegnap, mi vagyok ma, mi leszek holnap? Hogyan éltem, élek és fogok élni? Létezik-e ebben az összevisszaságban ‘itt és most éppen elég’?
Juhani Pallasmaa szerint a ház a „világban-benne-lét artikulálása”, nekem egyfajta második bőr. Meddig tart ez a bőr, milyen fizikai-lelki határai vannak és mik határozzák meg?
Tervezésem során a költözés folyamatát éltem meg, két nagyon különböző helyszínen:
- a budapesti albérletemben, tele tárgyakkal, emlékekkel, fölösleges és nagyon fontos dolgokkal
- egy Szentendréhez közeli telken, a hegytetőn, az erdőben sátrazva
A két lakhelyet tereken mint rétegrendszeren (atmoszférák, funkciók, testhelyzetek) és tárgyakon mint a hozzájuk való viszonyuk alapján vizsgáltam és rögzítettem egy-egy érzettérkép formájában. A két élettér összevetéséből a szentendrei telekre terveztem hajlékot, melyben azt vizsgáltam, hogy az életem fontos részeként mik azok, amik a két korábbi helyszínről átszivárognak.
A meglévő adottságok, a megtapasztalt téri rétegek segítségével a ház, kevés finomhangolással, szinte kialakította önmagát:
- a telekadottságok és intuíciónk meghatározták, hogyan foglalunk helyet magunknak
- az így, a telken hagyott lenyomataink és a megőrizni kívánt atmoszférák kijelölték az épület dimenzióját és a vízszintes felület minőségét
- a vízszintes felületen a funkciókat és tereket a funkciópárok, testhelyzetek, elemek, tárgycsoportok határozták meg ezután a tér lezárásának, megnyitásának irányai magától értetődőek voltak
- a kép magától összeáll, csak együtt kell néznünk a rétegeket
Az épület a múltból merít, de a jövőbe is kitekint. Folyamatosan változó kontúrjaival, egyszerű szerkezetével és anyaghasználatával nem akar mást, mint az itt és mostban maradni és ezzel igazi második bőrré válni.
KINTSUGI-HÁZ Hajléktalanok kiléptető otthona – a DECODE pályázat építészeti „Ígéretes projekt” díjban részesült alkotása, Alkotó: Offra Flóra
„- otthon!
de milyen viszonylagos fogalom ez!
az odaragadt bacilus nyilván otthonának érzi a száguldó puskagolyót.” – Karinthy Frigyes
Otthon
Nem csak fizikai hely.
Ahhoz, hogy otthon legyünk valahol a világban, lelkünknek is otthon kell lennie.
A lelki otthonosságot befolyásoló tényezők egyénenként eltérőek. Az ember élete során kollázs-szerűen gyűjti össze otthon-képének darabjait. Gyermekkori emlékek, meghatározó személyek, tapasztalatok, tárgyak, helyek mind bekerülnek ebbe a láthatatlan zsákba. Ha ez a zsák egyszer kiszakad és a benne lévő kincsek szétszóródnak, nagyon nehéz újra összegyűjteni őket.
Minél több foltozáson megy keresztül egy gyűjtemény, annál sérülékenyebb. Ha egy foltos zsákra tekintünk, hajlamosak vagyunk a szakadásokat látni, pedig azok ugyanúgy jelentik a férceléseket.
Létezik egy ősi japán művészet, a kintsugi. Törött kerámiákat nemesfémmel forrasztanak össze, sérült darabokból hozzáadással, munkával egyedi és értékes tárgyakat készítenek. Filozófiájának lényege, hogy a traumákat az élet természetes részeként kezeli. A töréseket erősséggé lépteti elő.
A ház minden rétege a kintsugi szellemében fogant. Tudatosan és tudat alatt is olyan kincseimet adtam a tervbe, melyekre bár sajátként tekintek, egy kollektív gyűjtemény részét képezik. Átlátások, érdes és sima, felületek, homályos és kristálytiszta, tükröződések, fény és növényzet, árnyék, rend és illanás. A kiléptető otthon feladata városi szinten, telken belüli formálásban és emberi léptékben is az illesztésekről szól.
Olyan ideiglenes lakhatás elképzelése ez, amelyben otthonukat vesztett emberek visszaforrhatnak abba a bizonyos egészbe. Összegyűjthetik a kincseiket, amelyek szétszóródtak. A biztonság, az együttműködés, a felelősség és az elismerés tapasztalatait.
Mindezek alapján a feladat egy védelmi pozíció és az organikus beépülés kettős céljaiként fogalmazható meg. Ezek az attribútumok a városon belül, Zugló területén egy olyan foghíjtelken valósulhatnak meg, amely határhelyzetében szintén sokszínűséget mutat. Látszólag beállva a szomszédos társasházak sorába a két azonos tömb különböző identitású homlokzattal fordul az utca, illetve a belső, összekötő kapocsként elterülő kert felé.
Az épület szintjén az egyenlő de egyedivé alakítható lakóegységek a közös munkát és együttműködést szolgáló helyiségekkel egészülnek ki. Van egyéni hely és idő, de összefonódik a közös hellyel és idővel. A mindennapi élet eseményei szociális munkások által meghatározott rendben zajlanak. A hagyományos otthoni tevékenységek, mint főzés, takarítás, kerti munkák, pihenés egy szokatlannak tűnő „otthon-fogalommá” tágulnak.
Meghatározott kereten belüli szabadságról van itt szó, hiszen a társadalomban való élet is ilyen mozgásteret jelent. Mégis, itt úgy lehet ugrani, hogy van védőháló ̶ segítség és figyelem. Sokan ezeket veszítik el, amikor hajléktalan-helyzetbe sodródnak.
X RAY (Röntgen) – a DECODE pályázat építészeti „Ígéretes projekt” díjban részesült alkotása, Alkotók: Komáromi Dóra, Magyar Nikolett
Egy egyetemi projekt keretében, a feladatunk egy kisebb múzeum tervezése volt, kifejezetten a bécsi modern építészet úttörőinek szentelve. Kiindulópontként szolgált, hogy az épület archiválja és elérhetővé tegye e generáció fontos műveit. Célja továbbá lehetőséget és teret biztosítani tudományos beszélgetésekre, rendezvényekre. Az építési terület Bécsben, a Werkbundsiedlung közelében található, ami egyesíti és munkájukon keresztül bemutatja a háborúk közötti, ismert építészeket, mint például Adolf Loos, Josef Hoffmann, Margarethe Lihotzky és Josef Frank. A környéken alacsony sorházak mellett ikerházak és villák állnak a 30-as évekből.
Projektünk Loos munkásságának kutatásán és Beatriz Colomina írásain alapszik. A „Haus Moller” elemzése után – ahol az ülőfülke és annak kiváltságos helyzete nyűgözött le minket – a vizuális kontrollra és az anyaghasználatra helyeztük a hangsúlyt. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan válhatnak a látogatók a kiállítás részévé. Loos épületein keresztül elemeztük a természetes kőzeteket, azok fényáteresztését és színeit. A vékonyra vágott kő UV-szűrőként védi a kiállított tárgyakat, miközben a terek szűrt fényben úsznak.
Az épületet lépésenként építettük fel, egy kockából kiindulva. Két világ keletkezik ebben a testben az épület programja alapján: egy nyilvános a múzeum számára és egy introvertált, privát a kutatásoknak. A múzeumi rész a terek összeadásával és kivonásával jön létre. Így vizuális kapcsolatok jönnek létre a termek közt, amik átriumok által kapnak fényt. A két tömb között egy belső, áttetsző márvány homlokzat húzódik, így ezek meghatározott részeken vizuálisan összekapcsolódnak.
A homlokzaton ez a kettősség Loos elveiből származik. A múzeum részt 1:2 arányú márványlapok borítják. A privát rész homlokzata ablakokkal rendelkezik, így oldalról magánlakásként érzékelhető.
A környék is fontos szerepet játszott számunkra: a múzeum előtti nyilvános tér találkozási pontként szolgál. A nagyobb eseményeket a hátsó szabadtéri színpadon lehet megrendezni, ahonnan belátás nyílik a múzeumba. Az áttetsző burok napközben beengedi a fényt, éjjel pedig ragyogó lámpássá válik, amely a belső életet a homlokzatra vetíti.
Az épület egy családiházakkal teli negyedben található. A szomszédok védelme érdekében az épületet az utcafronttól hátrébb helyeztük el a keskeny telken. A főbejárat egy rámpán keresztül érhető el, így a látogató egyenesen belemerül a múzeumba. A privát bejárat az utcáról nem érzékelhető. A szabadtéri színházat a homlokzat mellett egy út köti össze az utcával, amely az embereket a kertbe vonzza.
PLEXI PLAY – DECODE Spotlight Díj 2020, Alkotók: Bata Balázs, Ludányi Nóra, Máté Manda, Molnár Tamás, Szigetvári Balázs
A vírus megjelenése óta kiürültek a parkokban a pihenés és a szórakozás terei, ezért erre a szituációra válaszul egy olyan eszközhöz nyúltunk, ami elválasztás céljából már megjelent és megszokottá is vált a hétköznapjainkban.
Ahogy a járvány is kifordította a mindennapi életünket, a játékot is kifordítjuk a síkjából. Ez a PLEXIPLAY lényege, hogy a játéktér a korábbi vízszintes asztalsíkból átkerül a függőleges, a játékosokat elválasztó síkba, egy plexilapra. A tábla két felén ülők így nem érintkeznek egymással, a bábuikat a saját oldalukon mozgatják, mégis láthatják az ellenfelüket.
A plexikre különféle táblákat lehet felfesteni, és mivel az alkotás fontos része az, hogy elemekre bontható, a táblákat cserélgetni lehet. Így mindenki megtalálhatja a kedvencét. Mi a sakkal és a malommal készítettük el a PLEXIPLAY-t, és megálmodtuk hozzájuk a bábukat is. A sakkbábuk koncepciója is a kifordítás gondolatából következik, a bábuk negatív térként formálódnak meg. Mivel az ember igyekszik a megszokott mintákat keresni a tőle idegen helyzetekben, a gyermekjátékok alapvető eszközkészletéhez nyúltunk vissza, amikor a formát a formára szabályt követtük. Így a bábu befoglaló alakzata letisztult lett és logikus.
Bár a design egyszerűnek tűnik, a megvalósítás során több kihívással is szembesültünk. Elsősorban meg kellett oldani a bábuk rögzíthetőségét a függőleges plexire. Miután a mágnes mellett döntöttünk, ki kellett találni, hogy hogyan válik egy plexi mágnesezhetővé. Továbbá, a bábuk felrakása és levétele során keletkező igénybevételekkel szemben is állékonnyá kellett tenni a táblát. Kültéri használatra is alkalmassá kellett tennünk, illetve fontos szempont volt, hogy bármilyen szélességű asztalon ugyanolyan könnyen használható legyen.
A pálya mágneses festékkel van felfestve, erre tudnak tapadni a bábuk. A satu és a fa tartóelemek segítségével pedig bárki könnyedén, gyorsan és stabilan fel tudja állítani a játékot. A PLEXIPLAY célja kettős: ami eddig elválasztott, az most már biztonságosan összeköt.
GENIUS LOCI – a DECODE pályázat művészeti Fődíjban részesült alkotása, Alkotó: Nagy Eszter
Díszlet-jelmezt tervezést tanultam, most egy presszóban dolgozom. Édesapám képzőművész volt. Hirtelen halála az alapokig rombolta le az addigi valóságomat, úgy éreztem, hogy nem csak őt hanem az alkotással való kapcsolatomat is elvesztettem. A pályázatra való készülés számomra egy önfeltárási folyamat volt amely során szembenéztem az eddigi traumáimmal, ennek a folyamatnak a végterméke egy negyed órás video performansz és a prezentációja amelyek egymás kölcsönhatásából jöttek létre. A videóban megjelenő helyszínek olyan állomásai az életemnek amelyek összekötik a múltat a jelennel, mint például a presszó ahol dolgozom vagy az étterem ami előtt összeesett apám. Ezek mind hasonló vonású terek. A munka során a zenének kiemelt szerepe volt, Mike Nylons nyers és lényegre törő remake-je segített eljutni abba az állapotba amiben ki tudtam adni magamból a dühöt. Az Omega- Fekete Pillangó című száma szimbolikus jelentéssel bír számomra , ez szólt a temetésen , ez testesíti meg mindazt amivel megpróbáltam meg birkózni a projekt kapcsán. Félelmetes és egyben felszabadító élmény volt felkiabálni a szövegét.
PHASE IN PHASE OUT – a DECODE pályázat művészeti „Ígéretes projekt” díjban részesült alkotása, Alkotók: Kárpáti Judit Eszter DLA
Többcsatornás textil rendszer
Hang installáció
A textil metafora: összeköti a makrokozmoszt a mikrokozmosszal, összefonja az érzékelésre adott reflexiókat, hálózatot sző a magas és mély között, második bőrként funkcionál, valamint az ember-számítógép kapcsolat jövendőbeli kommunikációs felületeként is szolgál. Szövet, textil, anyag, mind kiváló hordozója a tudásnak, a tudás megismerésen alapuló folyamatának.
A Phase In, Phase Out a hangot, a teret és a textilt használja arra, hogy olyan struktúrát alkosson, ami az itt és most költészetét idézi. A kísérlet része a filozófia és az új materializmus, a holonika és a szomaesztétika. A hangot, mint információ forrást a hangzás hangszíne, tónusa, magassága vagy hossza alapján írjuk le. Ezeket a jellemzőket vizsgáljuk, ezek adnak tartalmat a zenei üzenetnek. De a hang nem csupaszítható le ezekre a jelentésekre, mind osztozunk ezen a fizikai energián. A hang, mint erő összeköti az emberi testeket, az anyagot az anyag szintjén a fizikai rezgések által. Az ember érzékelheti a hangot a fülén vagy az egész testén keresztül. Testünkben és annak felszínén egyaránt felismerhetők az akusztikus hullámok.
A Phase In, Phase Out egy művészetre alapuló interdiszciplináris kutatás eredménye, ami a hangot, teret, textilt és érzékelést egyaránt vizsgálja. A textil többcsatornás elektroakusztikus transzduktorrá emelése lehetővé teszi hogy megfigyelhessük a hang alogogenikus tulajdonságait, kifejezetten textilre írt és textil által közvetített hangzás segítségével. A textil belső anyagi kifejeződése és tapinthatósága egészen új módszereket kínál a hangélmény megtapasztalására. Magas, közepes és alacsony frekvencia mintájú hangok hatják át az egyes textileket, lerezonálva a hangzást a fizikai síkon is. A Phase In, Phase Out egy anyagot, hangot ér teret magában foglaló audio-fizikai élmény aminek megjelenését és tartalmát a textil független csatornáinak kontrolált rezgése szabja meg. Így elérhetővé válik az érzékelés és tudatosság egy magasabb állapota, átalakul az észlelés, kibomlik a textil és a hangzás összefonódott jelentéstartalma térben, időben, anyagban egyaránt.
A szonár jelenségek mindig valami új felé vezetnek. A hang, ha kiárad, teret hoz létre, uralja a jelent, kifejeződik az időben. Hangot teremteni annyi, mint megszoborni a levegőt. A hang nyers manifesztációja, mint exisztenciális minta és vibrációs erő egy többszenzoros élményt, tudatosságot emelő megtapasztalást nyújt.
LINES – a DECODE pályázat művészeti „Ígéretes projekt” díjban részesült alkotása, Alkotók: Boruzs Ádám
Képzőművészeti gondolkodásom konceptuális jellegű, középpontjában elsősörban a festészet és a videóművészet „dialektikája” áll, kiterjesztve azt az installáció médiumára is. Munkáim a vizuális vagy audiovizuális érzékelés és nem érzékelés intervallumával foglalkoznak. Gondolataim kiindulópontjai olyan fogalmak vagy jelenségek, amelyek metaforaként kapcsolják össze a képzőművészetet a különböző természettudományos kérdésekkel. Az idővel, a fénnyel, a hanggal és az anyaggal kapcsolatos felvetések holisztikusan jelennek meg a munkáimban – megteremtve egyfajta személyes hitet, filozófiát.
A hétköznapok léptékében elgondolkodtatóak a dolgok elemi összefüggései, amelyek megjelennek a természet és az ember viszonyrendszerében is. Olyan tudományos fogalmakból, jelenségekből indultam ki, amelyek elsősorban a kvantumfizikával kapcsolatosak, ilyen például a kvantum szuperpozíció, a kvantum alagút effektus, vagy épp a kvantum korreláció. Ezek a jelenségek az atommag körül keringő elektronoknál is megjelennek, amelyek abszorpciós színképek, vonalak formájában analizálhatóak. Ezeknek a megfigyelésére szolgál a kétrés kísérlet. A célom nem egy fizikai kísérlet létrehozása volt, sokkal inkább több mozgókép felvétele egy olyan analóg rendszerről, térről, amelyben a mesterséges vagy természetes fény és a különböző elektronikus hangok hullámai valós időben kölcsönhatást gyakorolnak egymásra. Formailag a hanghullám – annak amplitúdója – analógiát tükröz az elképzeléseimmel. Egy szívritmusszerű atmoszférát hoztam létre, amelyben a közvetítő közeg egy padra helyezett plexi akvárium, azaz egy szabályos kocka forma, valamint az abba öntött folyadék, azaz a víz, aminek felülete hullámzik. Kartonpapírból kiszerkesztett vonalakkal leárnyékoltam a fény forrását (a vonalak réseinek távolságait a doppler effektusnak megfelelően szerkesztettem ki) , majd lerekeszeltem az épített berendezést. Egy mikrofont rögzítettem a pad felületére és az akvárium falára, ami kapcsolatban volt egy hangfallal. Közeli felvételeken rögzítettem a környezetre gyakorolt fizikai impulzusokat. Mindez audiovizuális szempontból volt fontos. Forgatási helyszíneknek egy erdőt, és egy tornatermet választottam. A kívánt optikai hatás elérése céljából a képeket 90 fokkal elforgattam.